Apró csodák

Image

Az egyik:

 Mondom budapesti barátnőmnek Rioban skype-on keresztül, hogy tulajdonképpen semmi nem hiányzik nekem itt, csak néha egy kicsi otthon. Netalántán nicsenek barátai Cape Town-ban- kérdem.

És vannak. Építész és – mi úgy mondanánk – műszaki ellenőr házaspár. Én ugye előző életemben szerkezet-tervező mérnök voltam, úgyhogy azonnal van közös témánk. Ráadásul tök egyforma lelkek vagyunk – úgy értem az ízlésünk, a tárgyak körülöttünk, a filmek, a zenék, amiket szeretünk.

Mindkét ember – férj és feleség – felmenői különböző országból kerültek ide, tehát az ő kulturális hátterük is különbözik egymástól.

És mégis – nem fogyunk ki a témákból.

 A másik:

 Kedden reggel (cape town-i tartózkodásom második napján) Ann rámnéz és azt kérdezi: elvigyelek a fodrászomhoz? És akarsz egy masszázst? – a lányom masszázsterapeuta, szívesen megkezeli a válladat, gondolom jólesne.

 Nem akarok hinni a fülemnek – mivelhogy éppen azon töröm a fejem, hogy hol kéne mindezt megejteni. A kikötőben láttam egy fodrászt, de hát ez végül is bizalmi ügy, és ugye Budapesten is azért sikerült olyan rémesre a fejem, mert csak beestem valakihez ( a 18 éves korom óta ismert fodrászom szabadságon volt augusztus elején) … Ann rövid haja gyönyörűen vágva, pont így kéne nekem is J

 Mondom neki, olvas a gondolataimban, úgyhogy már szervezi is: 11 órakor fodrász, fél kettőkor masszázs.

 Fodrásza egy fekete nő, 7 éve nyitotta saját szalonját pár háznyira, és miközben matat a fejemen elmondja, hogy régi vágya volt ez neki, de egyedül nevelte a fiát, és nem érezte volna anyagilag biztonságban magát az önálló üzlethez, amíg a fiú felnőttebb nem lesz. De mostmár egyetemista, úgyhogy csökkent a nyomás, és elege van kerülgetni másokat.

 A szalonja bárhol lehetne, semmi cicoma, de a falon a nemzetközi versenytrófeái tökéletes díszek.

 A hajam tökéletes.

 A harmadik:

 Itthon bedöglött az internet, mert esett az eső. Talán napokig nem lesz telefonvonal normálisan, tehát elmegyek egy közeli kávéházba a leveleimet elküldeni. A blogomat ugyan nem sikerült megírni, mert annyira lassú a wifi a kávézóban, hogy nem bírom kivárni.

Hazafelé eszembe jut, hogy kéne valami jelölőfilc, amivel a ruháimon elhelyezhetnék jeleket, hogy lehessen azonosítani a tulajdonost – sok egyforma ruhadarabja van a legénységnek. Nem fordulok tehát be a hazfelé vezető útra, hanem keresztezem az utcát és továbbmegyek, hátha akad egy kreatívoknak való termékekekt áruló bolt a maradék 100 méteren.

Namost a környék az nem a város közepe, hanem lakóövezet – úgy kell elképzelni, mintha Rákospalotán akarnék egy ilyen boltot találni.

Gondolom, kitalálható ezek után: ott volt egy művészellátó bolt a felénél. Meg egy képkeretező is (talán sok festő lakik errefelé). Három mosolygós nő a boltban, fizetéskor a pénztárosnak nagyon tetszik az érdekes kártyám (mert persze nem készpénzzel fizetek), kérdésére mondom, honnan jövök. És mit csinálok itt – mondom. Hallottak a Clipper-ről. Most én csodálkozom.

A végén elmondom nekik, hogy örülnék, ha minden vágyam így teljesülne, mint a textilmarkerrel kapcsolatos – nevetünk.

Szóval: mekkora a világ?

Image

 

 

By tereziakoczka

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s