San Francisco-Panama

Image

Annyira ki voltunk már éhezve egy rendes vitorlázásra. Kicsit elegünk volt a túlélésből, az időnként erőnket meghaladó kihívásokból, az állandóan nedves ruhákból, a hideg esőből és szürke (fekete) óceánból, a dögnehéz viharruhából, a kialvatlanságból.

San Franciscoból Panamába jövet most megkaptunk mindent, amire vágytunk: kicsit többen voltunk (+ 6 fő), mint az Északi Csendes-óceánon, az idő sokkal jobb volt, a szélirányt is jobban szerettük. Végre használhattuk a spinnakereket – a szétszakadottat is, amit volt szerencsém jórészt megvarrni (de ez egy külön posztot érdemel) – végre nem lötyögött ki minden étel a tízliteres fazékból a dőlés miatt, és nem repkedtek a műanyag tálak sem a levegőben, és végre sütött a nap.

És hirtelen a lista élén találtuk magunkat. Ettől persze azonnal vérszemet kaptunk újra. A fáradtságnak nyoma sem maradt.

Nem emlékszem ennyire összeszedett együttdolgozásra a verseny kezdete óta. Nagyon akartunk győzni, és a klasszikus kérdés egy javaslat után – „Na jó, de megy ettől gyorsabban a hajó?” – sokkal többször elhagzott, a munka utána sokkal gyorsabb és pontosabb volt.

Pedig voltak – ahogy mi szeretjük mondogatni – kihívások. Az egyik egy rossz időpontban és helyen végrehajtott csapásváltás volt – az, hogy ez rossz helyen és időben történt, csak utólag ilyen világos, akkor jó ötletnek tűnt. A következmény egy 24 óráig tartó merő küzdelem volt az elemekkel: a majdnem szélcsend és a viharos szél váltogatta egymást gyors egymásutánban, merthogy sikerült beleszaladnunk egy viharzónába. Ennyi vitorlacserére nem emlékszem a verseny során: negyedóránként reffeltük be és ki a nagyvitorlát, cseréltük az orrvitorlákat. És közben megállíthatatlanul zuhogott az eső, merthogy errefelé most esős évszak van. Mondanom sem kell, ez az ingergazdag környezet nem tette optimálissá a sebességünket (understatement).

De: a felhők sosem látott gyönyörűek voltak – talán az első szakaszon Rio felé láttunk hasonlókat, a naplementék és a napfelkelték még mindig megunhatatlanul gyönyörűek.

Hogy el ne felejtsem: bálnák, delfinek, madarak (booby-k), óriás teknősök, a vízből kiugráló halak feledhetetlenek. Különösen az éjjel velünk úszó delfinek, akiket azért tudtunk követni, mert a teljes sötétségben gyönyörűen foszforeszkáló tengerfelszín mutatta, merre járnak. És sokan voltak, hál istennek. Napfelkeltekor rendszeresen megjelentek nagylétszámú rajokban – utánozhatatlanul kecses mozgásukkal széppé tették a legtöbb reggelünket.

Korábban láttam egy fényképet egy óriásteknős hátán utazó tengeri madárról, azt hittem ez megismételhetetlen – nos, nem. A saját szememmel láttam újra, nagyon vicces volt.

Hogy a vitorlázó karrieremről is beszéljek néha: sokat kormányoztam, ami spinnaker alatt nekem nem volt egyszerű. Nagyon sokat számít az, hogy mennyire képes az ember előre megérezni a hajó mozgását, az azonnali reakció mindig késői reakció az iránytartás és asebesség szempontjából. Még van mit tanulnom és tapasztalnom, de jelentem, jól haladok.

Volt pillanat (de elhessegettem), amikor azért aggódtam: hogy a fenében fogok én négy fal között élni ezután.

De ez még odébb van. Holnap hajnalban (2014. május 11., a történelmi hűség kedvéért) 5 órakor irány a Panama – csatorna és a túloldalon az Atlanti óceán.

Ps: második helyen zártuk ezt a szakaszt.

Amikor lelépjük a mezőnyt:

Image

By tereziakoczka

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s